A legtöbben, ha az Erasmus szót meghallják, valószínűleg nem a tanulás jut először az eszükbe, hanem a végtelen bulizás, ismerkedés, evés és ivás. Na, most így, hogy már nyakig benne vagyok az Erasmus-életben, mindent meg tudok cáfolni. Kétségkívül az ismerkedést emelném ki először, hiszen minden nap, minden héten rengeteg új emberrel találkozom, azt hiszem ezt élvezem a legjobban. Azonban van egy fontos tényező, a tanulás része. Személy szerint különleges helyzetben vagyok, hiszen mesteres hallgatóként alapszakos tantárgyakat vettem fel Valenciában, hiszen csak így tudtam angolul tanulni a pszichológiát. Nagyon sok mindent tanultam már otthon, azonban angolul némi kihívást okoz a pszichológia, de egyenlőre minden akadályt sikeresen megugrottam. A magyar és a spanyol pszichológus képzés rendszerében sok különbséget fedeztem fel ez alatt a rövid idő alatt.

Elsőként kiemelném az órák hosszát, és a felépítést. Egy tárgy összesen 4 órát foglal magában, míg otthon egy tárgyra jut 1,5 óra. Nekem 4 pszichós órám van, az ötödik órám a spanyol kurzus. Sokat vagyok bent egyetemen, de nem bánom, mert személyes oktatás van ez alatt a nehéz időszak alatt is. Az órák felépítése sokszor okoz nekem bosszúságot. Az egyik tanárunknál az a szokás, hogy szó szerint ledarálja az anyagot 20 perc alatt, majd kiad egy feladatot, amit az órákon kellene megcsinálni, tehát legalább 2,5 hétig nem veszünk új anyagot, és ezt a feladatot órán kell(ene) megcsinálni. Én jelezni szoktam, hogy nem tudok hangzavarban dolgozni, így általában ezeket a beadandókat itthon szoktam megcsinálni. Dühítő, hogy 1 hónapon keresztül veszünk 1 anyagot, míg otthon hozzá vagyok szokva, hogy 14 héten keresztül minden héten új anyaggal ismerkedünk meg. A másik szembetűnő különbség az az órai munka-órai csoportmunka-beadandó-házifeladat- külön csoport munka mennyisége. A másik 3 tárgy esetében hétről hétre kell készülnöm valamilyen beadandóval, amit elő kell adni, mindig mindent megbeszélünk a tanárral. Számomra ez a rendszer a gimnáziumra emlékeztet, hiszen ott volt ilyen szisztematikus rendszer. Amit elismerek ebben a folyamatban, hogy a tanárok gondolkodásra bírnak bennünket, és minden órán beszélnünk kell, ami nem utolsó sorban az angoltudásomat is fejleszti. Azt kell, hogy mondjam, hétközben nagyon leterhelnek az egyetemi munkáim, plusz a pécsi tárgyakat is teljesítem, ahogy csak tudom, de ezt én választottam magamnak.

Összességében elmondható, hogy a nagy leterheltség ellenére jó bejárni az egyetemre, ismerkedni más kultúrákkal. Ennek ellenére hétközben sem áll meg az élet, sokszor szoktunk esténként a barátaimmal elmenni vacsorázni, vagy éppen kiengedni a gőzt egy pohár Sangria mellett. A következő blogban a valencai életről olvashattok pár gondolatot. :) 

A következő úti cél Alicante volt. Ide az Erasmus Life Valenciával jutottam el, hiszen ketten is a magyarok közül itt végzik a szakmai gyakorlatukat, így minden az ő szervezésükben valósult meg. Majdnem az összes kint lévő magyar diák együtt utazott, így egy nagyon jó társaság jött össze a nap folyamán. Elsőként a Szent Borbála-várkastélyba (Castillo de Santa Bárbara) mentünk fel, ahonnan lélegzetelállító látvány tárult a városra. Sokáig csak néztem, és csodáltam azt a kilátást, ami elém tárult. Nehezen hittem el, hogy tényleg én látom ezt a látképet, és tényleg Spanyolországban, Alicantéban turistáskodom. A várból lefele jövet szűk utcákon jöttünk le, színesebbnél színesebb házak látványa fogadott minket. Az egyik lakó éppen kint ült a teraszon, és boldogan dicsértük meg, milyen szép házban lakik. A nap többi részét a parton töltöttük, egy csodás kilátással a háttérben tudtunk fürdőzni a tengerben. Ez a nap a szórakozásról, beszélgetésekről, nevetésekről szólt, amihez egy csodás csapat állt rendelkezésemre. Alicante annyira a szívembe lopta magát, hogy ide vissza fogok térni!

Jelenlegi legfrissebb élményem (szeptember 26) Altea és Benidorm látogatása volt. Ez az élmény a legintenzívebb mind közül, hiszen egy magyar hangot sem hallhattam magam körül, egy hónap után ez a nap volt ez, ahol végig angolul kommunikálva megálltam a helyem, és szereztem új barátokat. A nap nagyobb részét Alteában töltöttük, ahol a megérkezés után egy rövid vezetett túrában volt részünk. A délutáni órákra szabadidőt „kaptunk”, amit egy parton töltöttem el. Szerencsére alig voltak ezen a partszakaszon, így óriási csendben és nyugalomban sikerült napozni és fürdeni közel 3 órán keresztül. Számomra az egyik legszebb időt töltöttem el, hiszen a valenciai nyüzsgés után jó volt megpihenni, és csak hallgatni a tenger zúgását. A naplementét Benidormban néztük meg. A csodás naplemente után még volt időnk felfedezni a várost, amely szombat este tele volt élettel. Jó volt ránézni ezekre a spanyol utcákra, ahol az emberek nevettek, ittak, ettek, jól érezték magukat egy ilyen nehéz év után. Az itt töltött idő alatt ez a nap volt a legnyugodtabb napom, ahol igazán magamra és a gondolataimra tudtam koncentrálni. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen napokat tudok megélni, nem mellesleg gyönyörű helyeket fedezek fel. Remélem a képek vissza tudják adni azt a látványt és érzést, amit én azóta is érzek. (100%-ban filtermentes képek következnek)

A következő posztban az egyetemről fogok beszámolni, hogy milyen is a pszichológia képzés Valenciában, a koronavírus idején.

Amikor megérkeztem Valenciába két dolog fogalmazódott meg bennem az utazásokat illetően: Valencia felfedezésén túl részt szeretnék venni szervezett kirándulásokon. Ehhez remek szervezetek állnak rendelkezésemre. Néhány példát le is írok, hogy aki tervez Valenciába jönni Erasmusra, kikkel érdemes utazásokra menni: Erasmus Life Valencia, Happy Erasmus, Soy Erasmus, Valencian Language Exchange. Ezek közül az utolsó szervezet a kivétel, hiszen ők nem csak egyetemistáknak szervezik a kirándulásokat, hanem bárki számára elérhetőek.

Egy hónapos itt létem alatt négy fantasztikus kiránduláson vettem részt, időrendi sorrendben: Tabarca Island, El Palmar, Alicante, Altea és Benidorm. Mindegyik kirándulás másért volt kiemelkedő, a következőkben próbálom összeszedni a legfontosabb emlékeket.

Nagyon izgatott voltam, hiszen egyedül indultam a busz felé, amely előtt a többi kirándulni vágyó már gyülekezett. Barátságos fogadtatás után megkérdezték, hogy hova valósi vagyok, én pedig nagy hanggal jeleztem: magyar vagyok. Ezt meghallva egy magyar hölgy futott hozzám, hogy „szia, én is magyar vagyok!”. Erre aztán nem számítottam! Vele tartott egy szintén magyar hölgy és az olasz főnöke, így négyen szálltunk fel a buszra, és kezdtük meg az ismerkedést. A buszon rendkívül nyitott volt mindenki, és azt hiszem ekkor következett be a nem várt fordulat. Az előttem lévő skót fiú legjobb barátja egy pécsi lány, akit én is ismerek. Többször járt már Pécsen, és imádja ezt a mediterrán várost, több magyar szót/kifejezést is ismer. Már a buszon annyira boldog voltam, hogy ilyen fantasztikus embereket ismerhettem meg, akik nyitottak, érdeklődőek és kérdésekkel bombázva próbálnak megismerni engem. A szigetre érve csodás látvány fogadott. Sok helyen jártam már, de ehhez hasonló látványt még nem láttam. A napi program a fürdés-búvárkodás-napozás-a sziget körbejárása volt. Próbáltam minden másodpercet kihasználni ezen a csoda szigeten, amit azóta is emlegetek a kint lévő magyaroknak, hogy ide igenis el kell menni! A csodás látványon túl úgy érzem remek barátokat szereztem, akikkel azóta is minden héten találkozunk, tervezzük a programokat. Így jutottam el El Palmarba is, ahol életem első paella élményét éltem át!

El Palmar Valenciához tartozó település, ahova egy 40 perces buszút vezetett. Az előző kiránduláson „szerzett” barátaimmal indultunk útnak, hiszen a magyar lányok már jól ismerik ezt a települést, nem véletlen, hogy az előre lefoglalt étteremben már várt minket péntek délután a friss paella. Tulajdonképpen ez hús rizzsel, tehát a szokásos ebédem, amit Magyarországon is szoktam fogyasztani. Egyértelműen ez egy másfajta hús rizzsel. A fűszerezés különleges, illetve az eredeti paella csirkehúsból, nyúlhúsból, fehér-és zöldbabból, valamint sáfrányos rizsből áll. Isteni finom volt az első spanyol étel, amit kóstoltam. Az esti program csónakázás volt az Albufera tavon a naplementében. Ilyen csodaszép naplementében azt hiszem még sohasem volt részem. Próbáltam magamba szívni az utolsó napsugarakat, hogyha becsukom a szemem, mindig emlékezni tudjak az ott átélt pillanatokra.

A következő két utazás egy külön posztban lesz olvasható. :) 

2020.08.26.

Kora reggel indultunk útnak a családommal az otthonomból, amit picit könnyes szemmel hagytam hátra, de tudtam, hogy élményekkel gazdag félévre számíthatok, amint kigurult a kocsi a garázsból hajnalok hajnalán. Nehéz volt az útnak indulás, de mikor anyukám megkérdezte szeretnék-e menni, könnyes szemekkel válaszoltam, hogy igen. És tényleg így éreztem, hogy szeretnék menni, és mennem kell...A repülőúton minden rendben volt, meglepően könnyen telt el a 3 órás út, vártam nagyon a leszállást. Leszállást követően a pilóta elmondta, hogy 27 fok van kint. Na, hát az első valenciai levegő nagyon megcsapott, iszonyat hőség fogadott bennünket, de imádtam az első napsugarakat. A beutazást tekintve is minden rendben volt, nem kerültünk karanténba, semmilyen ellenőrzés nem történt a reptéren. Tehát, tényleg minden simán ment, családnak is bejelentkeztem, hogy én bizony spanyol földre léptem! Mivel a repülőtér távol van a belvárostól, taxival érkeztem meg az albérletem elé. Itt kezdődött a kétségbeesés: hogyan jutok be a lakásba? Hívtam a házmestert (landlordot, jelen esetben landladyt), hogy megérkeztem, és szeretnék bejutni a lakásba. Nem válaszolt. Írtam üzenetet, arra egy felháborodott MOST? választ kaptam, de célomat elértem, hiszen 15 percen belül megérkezett a hölgy. 

Az ajtónyitásnál éreztem, hogy valami rossz fog velem történni. A lefoglalt szállást csukott szemmel le tudtam volna rajzolni, hiszen rengeteg videót, képet néztem, és álmodtam arról, hol fogok kávézni, reggelizni, gyertyát gyújtani, berendezni a szobámat a kis dolgaimmal. Az előszobába lépve melegebb volt, mint a kinti hőségben, a falak omladoztak, köze nem volt a képen látható lakásnak, ahhoz, amit én láttam. Majd jött a következő hiba a gépezetben: nem azt a szobát kaptam, amit lefoglaltam...hivatkozva a koronavírus okozta felfordulásra. Teljesen összeomlottam. Rossz volt körbenézni, bármihez is hozzányúlni. Minden koszos, poros volt. Bár a szobám még a tisztább kategóriába tartozott. A két fürdőszobában elhelyezkedő zuhany és fürdőkád úgy volt összetákolva szigetelőszalaggal, mondván, hogy a bogarak így nem jönnek ki. A konyha ragadt a mocsoktól, a székek el voltak törve. A lakásban töltött 20. perc után hívtam fel anyukámat, hogy nem bírok itt maradni. Nem tudtam átadni neki azt, amit a két szememmel láttam. Hiába bíztatott, hogy jobb lesz, nyugodjak meg, én tudtam: nem itt fogok élni a következő 4,5 hónapban.

A megoldás a következőképp alakult: még aznap a szüleim segítségével és támogatásával foglaltunk egy szobát az egyik hotelben, Valenciában. Így volt 6 napom szeptember 1-ig, hogy kitaláljam, hol is fogok lakni. És akkor aznap este jött egy hatalmas segítség. A másik pszichológus hallgató lány lakásában felszabadulni látszott szeptember 1-től egy szoba, így meg is néztem aznap este. Ég és föld közötti légkör fogadott, mikor beléptem az új lakásba: jó illatok, csodálatos rend és tisztaság, színek, tágas tér. Azonnal tudtam, hogy itt fogok élni a következő pár hónapban. Szerencsére a legnagyobb szoba szabadult fel, így bőven lett helyem kipakolni a 2x20 kg-os bőröndömet. Ezúton is hálás vagyok a „pszichós kisangyalomnak”, hiszen az ő segítségével leltem meg az új otthonomat.

A hotel napok, és a folyamatos költözés alatt fogalmazódott meg bennem az, hogy nincsen lehetetlen helyzet az életemben, amit ne tudnék megoldani. Egyszerűen csak a realitás talaján kell maradni, megnézni az adott szituációt, végiggondolni az alternatívákat. Már az első egy hétben sokat tanultam önmagamról, hiszen higgadtan, átgondoltan, a lehető legjobb segítséggel sikerült megugranom az első akadályt, amit Valencia adott. Azóta azonban minden a legnagyszerűbben alakul…folytatás következik.