2020.08.26.
Kora reggel indultunk útnak a családommal az otthonomból, amit picit könnyes szemmel hagytam hátra, de tudtam, hogy élményekkel gazdag félévre számíthatok, amint kigurult a kocsi a garázsból hajnalok hajnalán. Nehéz volt az útnak indulás, de mikor anyukám megkérdezte szeretnék-e menni, könnyes szemekkel válaszoltam, hogy igen. És tényleg így éreztem, hogy szeretnék menni, és mennem kell...A repülőúton minden rendben volt, meglepően könnyen telt el a 3 órás út, vártam nagyon a leszállást. Leszállást követően a pilóta elmondta, hogy 27 fok van kint. Na, hát az első valenciai levegő nagyon megcsapott, iszonyat hőség fogadott bennünket, de imádtam az első napsugarakat. A beutazást tekintve is minden rendben volt, nem kerültünk karanténba, semmilyen ellenőrzés nem történt a reptéren. Tehát, tényleg minden simán ment, családnak is bejelentkeztem, hogy én bizony spanyol földre léptem! Mivel a repülőtér távol van a belvárostól, taxival érkeztem meg az albérletem elé. Itt kezdődött a kétségbeesés: hogyan jutok be a lakásba? Hívtam a házmestert (landlordot, jelen esetben landladyt), hogy megérkeztem, és szeretnék bejutni a lakásba. Nem válaszolt. Írtam üzenetet, arra egy felháborodott MOST? választ kaptam, de célomat elértem, hiszen 15 percen belül megérkezett a hölgy.
Az ajtónyitásnál éreztem, hogy valami rossz fog velem történni. A lefoglalt szállást csukott szemmel le tudtam volna rajzolni, hiszen rengeteg videót, képet néztem, és álmodtam arról, hol fogok kávézni, reggelizni, gyertyát gyújtani, berendezni a szobámat a kis dolgaimmal. Az előszobába lépve melegebb volt, mint a kinti hőségben, a falak omladoztak, köze nem volt a képen látható lakásnak, ahhoz, amit én láttam. Majd jött a következő hiba a gépezetben: nem azt a szobát kaptam, amit lefoglaltam...hivatkozva a koronavírus okozta felfordulásra. Teljesen összeomlottam. Rossz volt körbenézni, bármihez is hozzányúlni. Minden koszos, poros volt. Bár a szobám még a tisztább kategóriába tartozott. A két fürdőszobában elhelyezkedő zuhany és fürdőkád úgy volt összetákolva szigetelőszalaggal, mondván, hogy a bogarak így nem jönnek ki. A konyha ragadt a mocsoktól, a székek el voltak törve. A lakásban töltött 20. perc után hívtam fel anyukámat, hogy nem bírok itt maradni. Nem tudtam átadni neki azt, amit a két szememmel láttam. Hiába bíztatott, hogy jobb lesz, nyugodjak meg, én tudtam: nem itt fogok élni a következő 4,5 hónapban.
A megoldás a következőképp alakult: még aznap a szüleim segítségével és támogatásával foglaltunk egy szobát az egyik hotelben, Valenciában. Így volt 6 napom szeptember 1-ig, hogy kitaláljam, hol is fogok lakni. És akkor aznap este jött egy hatalmas segítség. A másik pszichológus hallgató lány lakásában felszabadulni látszott szeptember 1-től egy szoba, így meg is néztem aznap este. Ég és föld közötti légkör fogadott, mikor beléptem az új lakásba: jó illatok, csodálatos rend és tisztaság, színek, tágas tér. Azonnal tudtam, hogy itt fogok élni a következő pár hónapban. Szerencsére a legnagyobb szoba szabadult fel, így bőven lett helyem kipakolni a 2x20 kg-os bőröndömet. Ezúton is hálás vagyok a „pszichós kisangyalomnak”, hiszen az ő segítségével leltem meg az új otthonomat.
A hotel napok, és a folyamatos költözés alatt fogalmazódott meg bennem az, hogy nincsen lehetetlen helyzet az életemben, amit ne tudnék megoldani. Egyszerűen csak a realitás talaján kell maradni, megnézni az adott szituációt, végiggondolni az alternatívákat. Már az első egy hétben sokat tanultam önmagamról, hiszen higgadtan, átgondoltan, a lehető legjobb segítséggel sikerült megugranom az első akadályt, amit Valencia adott. Azóta azonban minden a legnagyszerűbben alakul…folytatás következik.
